Minden történet, melyen a családunkkal osztozunk már a fogantatásunk előtt elkezdődik. Embrióként, magzatként az anyánk, a nagyanyánk petesejtjein, sejtjein osztoztunk, benne a saját életük lenyomataival. Ugyanez elmondható az apai ágról is, az ő magzati koráról. És ha ez nem lenne elég ugye kutatások igazolják azt is, hogy az anya vérében a tápanyagokkal, vitaminokkal együtt számtalan negatív érzelmi információ is befészkeli magát. Sajnos az én édesanyám sokat idegeskedett, szorongott a terhessége alatt. Munka, pénz, párkapcsolat, mi lesz hogy lesz. Egy nyugodt perce nem volt. Ha az orvostudomány felől közelítjük meg a dolgot, az történik, hogy a stresszhormonok átjutnak a méhlepényen, és összehúzódásra kényszerítik a magzat bélrendszerének ereit. Ezt „Küzdj vagy fuss!” állapotnak nevezik, ami természetesen végigkísérte az életemnek nagy részét.
Érdekes, hogy még csak a Földi élet kapujában voltam, de a terhek már elkezdtek láthatatlan súlyként rám rakodni, és erre csak rátett egy lapáttal, hogy farfekvéses gyermekként nagy nehézséggel születtem meg, és egyszerre voltam a halál torkában és az élet küszöbén. Ez a furcsa kettősség is sokáig elkísért az életben. Ráadásul ahogy próbáltak kitépni anyából az egyik karom elakadt, és úgy hitték, hogy sohasem fogom tudni használni. Az első kép ezeket a terheket jeleníti meg, amelyek már azelőtt gúzsba kötöttek mielőtt egyáltalán felfoghattam volna őket.
Aztán jött a gyermekkor. Anya keveset volt otthon. Nem volt annyira elérhető.Dolgozni kellett. És ő rengeteget dolgozott. Ez volt az ő szülői mintája. Na, és persze szükség volt a pénzre is, mert a jómódú szülők, az én anyai nagyszüleim nem segítették őt. Ez volt a "büntetés ", amiért "rangon" aluli párt választott magának. Anya kimerült volt és túlterhelt, vinni akarta a hátán az egész családot. Ha otthon volt, akkor apával folyton veszekedtek. Amikor kitört a vihar, olyankor mindig összeugrott a gyomrom.
Gyermekként belekényszerültem egy olyan szerepbe, ami egyáltalán nem nekem való volt. Cseppet sem könnyű az anya támogatójának szerepében lenni és a szülő fölé emelkedve „naggyá” válni. És fura, de tényleg a konfliktusok során mindig anya mellett álltam és védelmeztem őt. Meg nem kérdőjelezve az igazát vagy a felelősségét bármiben. Nyilván ezzel magamra haragítva a másik felet, és begyűjtve tőle egy ellenszenvet örök életre. A másik fél, ugye az édesapám, aki ellenséget látott bennem gyermekként és lát bennem a mai napig. Ebből ő már nem enged. Ez az ő hozzáállása. Ez az ő választása. Pedig később tini koromban őt is védelmeztem saját magától, hogy magában ne tegyen kárt. Az hogy többször próbálod megmenteni édesapádat a haláltól az is egy olyan élmény volt, amit egy gyereknek nem kellett volna megtapasztalni, de hát ki tudta, hogy nem az én feladatom őt megmenteni, és hogy ez hosszútávon milyen károkat okozhat bennem.
A gyereknek ki kell keverednie a szülei történeteiből, mert ha nem teszi, akkor nem tud a saját dolgával törődni. Nekem most már az a fontos, hogy a felismeréseim segítségével jól legyek, és az utódaimnak is könnyebb legyen. Én csak ebbe az irányba tudom a fejlődést szolgálni. El tudtam fogadni a szüleimet annak tudatában, hogy ők ezt akkor így tudták csinálni. A gyerek sok esetben tudatalattul a szülő fölé helyezkedik, amivel sajnos magának tesz rosszat, de akkor még nem érti. Elég gyakran előfordul, hogy az anya vagy az apa nem tudja betölteni feladatát, a gyermek pedig segítségképpen a szülő megmentőjének a szerepét veszi magára. Nagy teher, nehéz teher.
Amikor mindenki betölti végre a saját helyét a családban, az nagyon jó érzés. Akkor van rend, ha a szülők hitelesen élnek és felelősen felvállalják a felnőtt szerepeiket, a gyerekek pedig biztonságban vannak és nyugodtan lehetnek gyerekek.
Ahogy teltek az évek, a negatív érzelmek halmaza, az ősi terhek, viselkedésminták annyira szorítottak, hogy szinte alig kaptam tőlük levegőt. És amikor elérkezett a felnőtt életem első nagy "kihívása", traumája, majd nem sokkal utána a második, nem volt megküzdési stratégiám. Vagyis volt, csak az nem az életet szolgálta. Az volt az apai ági minta generációkra visszamenőleg, ha valami nem sikerült vagy nem úgy sikerült, ahogy elterveztük, akkor véget kell vetni az életüknek. Ez lehet az egyetlen kiút. Nem felállni, újratervezni, nem! Beledőlni a kardukba és kész megvan oldva. Ahogy korábban már beszéltem erről a két legnagyobb traumám, hogy a lányom, aki születése után 1.5 hónappal majdnem meghalt és az ikreim, akik megszülettek és azonnal meghaltak, mind olyan üzenetet hordoztak a számomra, hogy nem vagyok elég jó, hogy erre sem vagyok képes, hogy egészséges gyermeket szüljek és azt hogy nem vagyok méltó az életre. A legnehezebb életszakaszom hozta el végül nekem a nagy gyógyulást.
Fel tudtam állni a kétségbeeséssel, a félelemmel és a fájdalommal átszőtt éjszakák után, megviselten, újra átélve, majd letéve női őseim minden kínját, azért hogy gyermekeimnek már jobb legyen, és hogy megválthassam a női sort a további ezirányú szenvedéstől.
Végre tudtam kapcsolódni a belső erőmmel, ami mindvégig itt volt velem, csak én nem vettem észre, mert a mindenki mással való erőszakos kapcsolódás, mások kéretlen megmentése és a külvilág visszajelzése fontosabb volt. Közben pedig láttam az édesanyámat, aki szintén hatalmas fejlődésen, átalakuláson ment keresztül, ami nagy hitet adott abban, hogy nekem is sikerülhet.
A több száz családállításon való részvétel sokat segített nekem abban, hogy most az legyek, aki vagyok és aki talán mindig is voltam, csak a sok tehertől nem látszódtam. Most már itt vagyok, jelen vagyok! Láthatóvá váltam teljes önvalómban! Ha nekem sikerült, neked is fog!
