Köszöntelek, kedves Látogató!
Lévai-Nagy Barbi vagyok. 1976-ban születtem egy szegény családból származó édesapa és egy jómódú családból származó édesanya gyermekeként. Nem volt kellemes gyermekkorom. Édesanyám rengeteget dolgozott, nagyon kevés időt töltött velünk. Általában késő este ért haza, borzasztó fáradtan, és ha maradt még némi energiája, nekem és a testvéremnek mesét olvasott. Öcsém azonnal elaludt, én viszont egyik mesét kértem a másik után, mert imádtam hallgatni édesanyám hangját. Mindegy, hogy olvasott vagy énekelt nekünk, abban a kis időben csak velünk foglalkozott. Édesapám a szülei mintáit követve nagyon erőszakos és agresszív nevelési módszert alkalmazott velünk szemben. Ő volt az egyetlen ember egész életemben, akitől féltem. Soha nem lehetett tudni, hogy mikor kattan be, és csap le rám vagy az öcsémre. Mindig volt valami, amibe bele tudott kötni, soha nem tetszett neki semmi. Elég korán megtapasztaltam milyen az, amikor igazságtalanul bántanak, megaláznak. Az apám keménynek és elpusztíthatatlannak nevelt engem, aminek lássuk be később hasznát vettem, igaz a módszere sokáig fájó sebként mardosta a lelkem. Fontos megjegyeznem, hogy a sport iránti szeretetet és az elhivatottságot is tőle kaptam örökségül, amiért viszont nagyon hálás vagyok neki. A gyermekkoromban ért igazságtalanságok hatására úgy döntöttem az igazságszolgáltatás területén helyezkedem el, és egész életemben az igazságért fogok harcolni. Ez idő tájt még úgy gondoltam van abszolút igazság, de később rájöttem, hogy nincs, hiszen mindenkinek megvan a maga igazsága.
A gyermekkori családi „kiképző tábor” eredményeként úgy éreztem, hogy elég szívós vagyok ahhoz, hogy rendőrként megálljam a helyem. 1997-ben felvételiztem a tiszthelyettes képzőbe, ahová azonnal fel is vettek. Ezt az iskolát kitűnő eredménnyel végeztem el, így lehetőségem volt 1 évvel később a Rendőrtiszti Főiskola nappali tagozatára is bejutni. Nagyon szerettem mindent ami a rendőrséggel kapcsolatos. Élvezettel tanultam a szakmát, és kedveltem a közösséget is ahová tartoztam. Mi lehetett a fő ok, hogy jól éreztem magam? Ezen sokat gondolkodtam. Talán az, hogy életemben először biztonságban éreztem magam, mintha az egyenruha adott volna valami különleges védelmet nekem. 10 évig voltam rendőr, majd később egy hirtelen ötlettől vezérelve, de valójában kényszer megoldásként, elmentem a börtönbe nevelőtisztként dolgozni. Igazán mélyen itt kezdődött az elme és a lélek iránti érdeklődésem. Jobb helyszínt és társaságot nem is választhattam volna az emberi viselkedési minták, a genetikai örökségek és hatásaik tanulmányozására. Szerencse vagy szerencsétlenség, de a börtönben töltött éveim alatt egyre erősebb lett a tisztán érzékelésem, és már olyan dolgokat is éreztem, láttam, amit más nem, és ez egy idő után nagyon megviselt. Nehéz volt a döntés, hogy végleg leszereljek-e, hiszen nagyon féltettem az anyagi biztonságomat. Most már tudom, hogy bármilyen döntést is hozunk, az a mi javunkat szolgálja. A leszerelés utáni első pár év nem volt könnyű anyagilag. Azt mondanám ezek voltak az alapozó éveim. Vas vármegyében több helyszínen Kangoo és Bosu aerobik edzéseket, majd jógafoglalkozásokat tartottam. Rengeteget tanultam. Képeztem magam. Elvégeztem a természetgyógyász képzést. Akupresszőr és fülakupunktúrás addiktológus lettem. 8 év saját tapasztalatszerzés, több száz családállításon való részvétel után elvégeztem a családállító képzést, és integrált szemléletű családállító lettem. Dr.Agócs Gabriella pszichiáter és Farkas Zita tanítottak engem. Örökké hálás leszek nekik. Nagyon messziről indultam, és még most is járom az utamat. Ha nekem sikerült, neked is fog! Itt vagyok, segítek megtenni az első lépést!
"Mindig az első lépés a legnehezebb. Az első alkalom, amikor először adod meg magad, amikor először mondod ki: igen, belátom, szükségem van segítségre, nem boldogulok egyedül."
(L. Marie Adeline)